Zempléni Fesztivál 2017 - szubjektív [01]

Mostanában sokszor - egyre többször - vagyok úgy, hogy ahelyett, hogy hangversenyre mennék, inkább egy CD-t hallgatok. Sok a csalódás, sztenderd repertoár, átlagos előadásban, pozőrökkel a dobogón. Pedig a hangverseny teljesen más élményt tud nyújtani, mint egy CD, s ebben fontos része van a látványnak. A muzsikusok mozgása, gesztusai, mimikája magával tudja ragadni a közönséget. Olyan ez, mint amikor egy szenvedő embert látunk egy képen, és magunk is fizikai fájdalmat kezdünk érezni. Ahogyan azonban az empátiára való készségünket lerombolja a sajtó, amikor minduntalan véres képeket tol az arcunkba, úgy idegenítenek el a pozőrök attól, hogy megnyíljunk egy zenemű befogadására. Persze, vannak kivételek, amikor megtörténik valami olyasmi, ami - talán - a bibliai Dáviddal történt, hogy "magára öltötte" őt az Isten Lelke. Vagyis nem a zenészek játsszák el a művet, hanem valami sajátos módon a muzsika kel életre, és mozgatja a muzsikusokat. Na, valami ilyesmi történt a Fesztivál nyitó hangversenyén is. Szabó Ildikó művésznő, Hollerung Gábor és a Budafoki Dohnányi Zenekar változott muzsikává. Haydn C-dúr csellóversenye kelt életre általuk. Ezt a metamorfózist próbálja felidézni a kép.