Előzékenység

Ma reggel az élet úgy hozta, hogy vonathoz siettem, s a legrövidebb út városkánk református általános iskolájának utcáján át vezet. Középső gyermekem is ide jár, ismerős tehát a környék, de ilyen időpontban ráadásul gyalogszerrel nagyon ritkán járok erre. Hétfő reggel fél nyolcra jár az idő, csúcsforgalom van, rengeteg autó jár az egyébként egyirányú utcácskában. A szülők viszik csemetéiket az oskolába. Az utcácska a várost átszelő főútról nyílik, én a főút szemközti oldaláról, egy majdnem szemben lévő másik utcácskából érkezem, vagyis át kell mennem a főúton, hogy betérjek a szóban forgó utcácskába.

A helyzetet bonyolítja, hogy városunkban a hóhelyzet megoldásának környezettudatos módját választották az illetékesek, vagyis jobbára megvárták, míg a hó elolvad, így azonban elég nehéz bemenni az utcácskába. Tekintettel arra, hogy a főúton nincsen zebra (a város végétől a Kollégiumig, kb. 2 km-en egy darab sincsen) nem kell sehol havat takarítani, így a szokásos "át az úton egyenest, majd jobbra a járdán, aztán megint át az úton és balra az iskolához" megoldás helyett kénytelen lennék repülni, vagy átvágni ezt a bonyolult közlekedési csomót, egyenest keresztül menni a kereszteződésen. Ezt a megoldást választom. Itt jön azonban a probléma. Állok az út mellett. Hosszú percekig. Hosszú a kocsisor. Múlik az idő. Állok tovább. Alig feltűnő. Végül is mit akarhat egy ember így, a forgalom mellett, ezen a helyen? Biztos vadgesztenyét árul... szóval senki, értsd egyetlen autós sem állt meg, hogy átengedjen. Volt, aki megismert és még integetett is, de araszolt tovább, én meg jó vidékiként nem vetettem be magam az autók közé. Pedig még kisrendőr is voltam, van gyakorlatom. Nem számoltam hány percig álltam, jött vagy harminc autó, míg végre adódott egy kis szünet és én átloholtam a túlpartra, de félúton már egy piros valami majd a sarkamra lépett. Az utca másik végén hasonlóan összetett közlekedési helyzet várt, bár itt egyszerűen csak a másik oldalra kellett átmennem, de megint vagy húsz autót engedtem el, mire ezt meg tudtam tenni.

Tanulság? Mostanában azt próbálom végiggondolni, hogy milyen indikátorok mentén mérhető a református identitás, vagyis hogyan tükröződhet a mindennapok egyszerű cselekvéseiben az, hogy valaki református módra hisz, él, ilyen az értékrendje. A kutatók az efféle problémákkal kapcsolatosan szoktak feltenni néha olyan kérdéseket, melyek fiktív helyzeteket vázolnak fel, és azt vizsgálják, hogy az alanyok hogyan oldják meg azokat, s e megoldásokból következtetnek az értékrendjükre. Süllyed a csónak, kit mentesz meg, a lelkészedet vagy a néger kislányt? Persze, ezeknek a kérdéseknek a gyengéje éppen az, hogy fiktív helyzetekre adott tudatos válaszokból következtetnek, míg éles helyzetben az ember sokszor nem tudatosan, hanem zsigerből dönt. Mész az autóval az úton, valaki át szeretne menni, sokadik vagy, akit kivárna, átengeded? Mi erre a fiktív helyzetre a református értékrendből következő válasz? 

A) Nekem az Isten autót adott, én arra vagyok predestinálva, hogy menjek, míg őneki nem adott, így arra predestinálta, hogy álljon. 

B) Én vagyok az erősebb, gyorsabb, így elengedem, mert a református ember életének célja, hogy Isten dicsőségét munkálja a világban, ezt pedig úgy teheti, ha az ő törvényét juttatja érvényre, az ő törvénye pedig a kicsik, gyengék, elesettek védelmére szólít fel. 

Valószínűleg "kísérleti helyzetben" többnyire az utóbbi választ kapnánk, de mi lenne (van, volt) élesben? Az, amit tapasztaltam? Persze, a dolog nem ennyire egyszerű, hiszen ott van egyfelől a lokális kontextus. A mi kis városunkban például a közlekedési morál általában is olyan, hogy az "előzékenység" fogalmát újra kellene definiálni: előzékenység, vagyis felfokozott hajlam az előzésre. Másfelől ott van a szekularizáció, aminek az egyik következménye az, hogy a vallás "illetékessége" csak az élet egy nagyon szűk területére korlátozódik, s ebbe általában nem tartozik bele a közlekedési kultúra. Vagy mégis? Hiszen ez morális kérdés, a morál pedig olyan terület, ahol a vallás meghatározó tényező. Ráadásul református környezetben folyamatosan arról beszélünk, hogy a felekezeti iskolák éppen azért annyira fontosak, mert egy sajátos, református értékrendre alapozott erkölcsi tartást adnak a gyerekeknek. És a szülők? Nem épp arról szól egy másik narratíva, hogy a felekezeti oktatás olyan misszió, ami lehetőséget ad arra, hogy a gyerekeken keresztül a szülőket is elérjük, megszólítsuk? Vagy ez egy kihasználatlan lehetőség, s a felekezeti iskola - ahol persze ennek kialakulására a helyi környezet esélyt ad - inkább a helyi "elit" zárt reprodukciójának közege?  Arról meg már nem is beszélve, hogy a Boldog Ausztriában végképp nem a református identitás indikátora az, hogy az autósok már akkor is megállnak, ha egy gyalogos az útra néz.

Természetesen az is lehet, hogy ezt az egészet megint én komplikálom túl. Mondhatná valaki, hogy túl érzékeny vagyok, bár őszintén szólva nem nagyon érintett személyesen a dolog. Sok időm volt még, biztos voltam abban, hogy elérem a vonatot, s inkább csak szemlélője voltam a történéseknek, mint elszenvedője. Ráadásul azt sem gondolom, hogy azok a szülők, akik hétfő reggel, munkába sietve mielőbb szerették volna a csemetéket eljuttatni az iskolába, megátalkodott, etikátlan, rossz emberek lennének. Egyszerűen azon morfondíroztam, hogy egy református iskola előtt miért történik minden úgy, ahogy. Rutinok, interiorizáció, identitás, effélék.