A művészi(ként prezentálható) fényképek készítésének tízparancsolata
Kezdő koromban Fotó Fáni csak annyi tanácsot adott, hogy exponáljak helyesen. Ma már ez sem biztos, hogy érvényes, arról nem is beszélve, hogy az ember sokszor elég nehezen tudja eldönteni, mitől is művészi egy fotó. Illetve nem, inkább azt: hogy érdemes kinéznie egy fotónak ahhoz, hogy a művésziség címkéjére eséllyel pályázzon. Lássuk, mit "tanácsol" Kattintó Karcsi:
1) Nincs téma, felejtsd el. Na jó, mondjuk értelmiségibben: légy kedves dekonstruálni a témát. Mert posztmodern van, vagy mi a szösz. Magyarán fotózz le minden sz*rt, ami szembejön veled az utcán. (Pesten - mert persze művészetet ott lehet csinálni - ez egyébként sem nehéz, az utcán tornyosuló sz*rhegyek lassan önálló életre kelnek.)
2) Ebből persze nem következik az, hogy ne legyen semmi felismerhető a képen, sőt van néhány szinte kötelező elem: félarc, belógó harisnyás női láb, kilógó cici, ugató kutya, enyhén kisebbségi vagy perifériára szorult egzisztencia. Jó, ha van rajta valami meghökkentő, valami "
3) Minden legyen rohadt sötét. Vagy szürke.
4) Dekonstruáljad széjjelfele a színeket. Erre persze számos lehetőséged van, ügyeskedjél a Lájtrúmmal. Szaturáció, sötétség - ez mindig bejön - vagy ugyanezt egyes színekkel próbáld meg.
5) Felejtsd el az élességet. Képstabi kikapcs. Egyik verzió: legyen a képed kicsit bemozdult. (A hosszú záridő miatti bemozdulás már nem trendi.) Ha nem megy a dolog, igyál meg pár felest. Másik verzió: túlélesítés. Bakker, kaszabolja véresre minden szőrszál a kurátor szemét, ha az alkesz bácsi szemöldökét nézi a képeden! Az igazán tutifrankó viszont az, ha a kettőt együtt csinálod! Annál zsírabb nincs, mikor egy láthatóan bemozdult képet túlélesítesz!
6) Csak sorozat van. Kulcsszó: koncepció! Nem, nem kell megrémülni, ettől még nem leszel konceptualista (nem, az nem egy vallás) és gondolkodnod sem kell sokat, hiszen koncepciónak éppen elég annyi, hogy mégy az utcán és eldöntöd, hogy azt fotózod, ami a szemed ügyébe esik. Nyugi, a kurátor vagy a műértő biztos megtalálja a koncepciódat.
7) Kell egy jó cím és kell egy rövid szöveg a kép mellé. A magáért beszélő fotóba vetett hit szertefoszlott, nincsenek nyilvánvaló mondanivalók. Illetve vannak, de az neked régen rossz, hiszen a néző pillanatok alatt rájöhet, hogy a képed nem több egy blöffnél, így szükséged van a szövegekre, hogy eltereld a figyelmét, vagy zavarba hozd. A "cím nélkül" címek ideje tehát lejárt. Neked olyan cím kell, aminek lehetőleg köze nincsen a képhez. A dolog persze nem nehéz, mert egyébként is csak kattintgatsz, tehát egy random szófüzér is megteszi. Használhatsz bullshit generátort (ja, külön jó, ha angolul, pláne franciául adod a címet, akkor úgy nézel ki, mintha nemzetközi művész lennél) vagy jól jöhet egy anagramma készítő szoftver is. Lehet poénkodni, de egy fontos szabály van: semmi konkrétum. Írhatod, hogy a sorozat "a létezés nagy kérdéseire keresi a választ", de semmi szín alatt ne írj arról, hogy konkrétan milyen kérdésekre gondolsz (ha egyáltalán). Jól jöhet néhány idézet is. Persze véletlenül se idézz fotósoktól, vagy fotóelmélettel foglalkozó szakemberektől. Egy darabig mindenki Barthes vagy Sontag idézeteket használt, ma inkább az underground megy.
8) Az elkészült műveknek készíts saját honlapot, nyomd szét a közösségi oldalakon, indulj pályázatokon.
9) Nagyon fontos: ha kinyomtatod a képet, figyelj oda, hogy a lehető legnagyobb méretű legyen. A "lehető" itt nem arra utal, hogy milyen méret illik a kép karakteréhez vagy technikailag mi lenne jó, esetleg elfogadható, hanem arra, hogy mennyi pénzed van. Nagyítani, nagyítani, nagyítani! Annál művészibb, minél pixelesebb. Nem kell félni, a néző nem fog közel menni, csak elolvassa a címet, esetleg rápillant a képre és már megy is.
10) Végül: nem szabad hallgatnod senkire. Autonóm művész vagy, ha pedig valaki azt mondja, hogy a képeid fabatkát sem érnek, az kizárólag azért lehet, mert fasiszta/libsi, homofób/buzi, etc.
Példaként álljon itt egy sorozat:
