Nemzeti imádság - a magyar nép zivataros jelenéből

„…jelenjél meg világoson!”

Az ember minden kétséget kizáró bizonyosságot szerezhet arról, hogy öregszik, ha egy szép napon a tizenkét éves fia ugyanazért a zenéért kezd el rajongani, amiért ő maga lassan harminc évvel ezelőtt, szintén tizenkét évesen rajongott. A felismeréshez persze nem ez az élmény vezet, hanem az, amikor azt is tapasztalja, hogy bár a felvételen a szöveg és a zene semmit sem változott, mégis egészen mást jelent a gyerekei számára, mint amit egykor neki jelentett. Persze, tudom, hogy ez végül is természetes, ám egészen más tudni, mint megtapasztalni, hogy egy világ választ el bennünket egymástól.

A szóban forgó zenemű az István a király, melynek felvételét 1985 karácsonyára kaptam meg a szüleimtől. Lehet, hogy akkor sem volt teljesen egyértelmű, hogy „miről szól a mű”, az én privát olvasatomban azonban világos volt, hogy ki pozitív és ki negatív szereplő. A zene hallgatása, pláne ha a többiekkel az iskolai szünetekben történt, felszabadító élmény volt, mert olyan dolgokról és úgy beszélt, amelyekről és ahogyan én nem mertem vagy tudtam. A fiaim számára mindez persze már történelem. Lelkészgyerekként én olyan világban éltem, ahol körülöttem minden azt harsogta, hogy az aktuális Erős Ember mindig nagyobb úr, mint az Isten,  akiből ráadásul sem ilyen, sem olyan nem kell. Számukra alig felfogható az a világ, melyben természetesnek tűnt, hogy a november hetedikén szokásos szavalókórusban a lelkész gyerekének kell(ett volna) fennhangon szavalni, hogy „Új Krisztus jött. De oly közel ma még, / Hogy fel sem éri ez a nemzedék.” Engem ott és akkor az szabadított fel, hogy Istvánnal énekelhettem: „Nincs más út, csak az Isten útja, bármit hoz reánk. E földön nála nincs nagyobb erő.” A fiaim számára nincsen ezekben a sorokban semmi rendkívüli, hiszen ezt hallják nap mint nap az egyházi iskolában, sőt, néha az a gyanúm, hogy nekik mintha az lenne felszabadító, hogy Koppánnyal kérdezhetik: meddig járnak még köztünk szemforgató, hamis papok.

A történetből lényegében egyetlen, önmagában véve meglehetősen triviális mozzanat fontos: az, hogy ezek az élmények alapjaiban határozzák meg a világhoz való viszonyulásomat, az identitásomat. Az István a király, és az a kontextus, melyben azt értelmeztem, azon nagy történetek egyike, melyek mentén kialakult bennem a szabadság fogalma. Ez azonban az én történetem, az én kontextusom, s nem a fiaimé.

Jóllehet kockázatos dolog az egyéni és a csoportidentitások párhuzamba állítása, ám a nagy történeteknek az utóbbiak esetében is kiemelkedő szerepe van: a közösen átélt események, tapasztalatok, s ezek közösen kialakított értelmezése élmény- és értelmezői közösséget hoz létre, s ez a közösségi identitás alapja. Így van ez nálunk, reformátusoknál is. Identitásunk alapelemei közé tartoznak az üldöztetés és elnyomás szinte nemzedékről nemzedékre megújuló tapasztalatának történetei a 16 századtól napjainkig. E történetekben pedig éppúgy, mint az elnyomással való szembeszállás történeteiben gyakorlatilag elválaszthatatlanul kapcsolódik össze a vallási és hitbeli szabadság kérdése a rendi majd a nemzeti szabadság és függetlenség kérdésével. Egyházi múltunk és jelenünk számtalan pontján, tudatos és tudattalan szinten, külső-belső konfliktusainkban és szimbólumainkban egyaránt megtaláljuk ezt a narratívát. Ennek mélységére gimnazista koromban csodálkoztam rá először. Debreceni refisként Berkesi tanár úrtól sokszor hallottam azt a hagyományt, mely szerint a világosi fegyverletételkor „az egyre növekvő fegyverkupac mellett egy református honvédekből álló alakulat sírva énekelte a 80. zsoltárt: Aki ülsz a Kérubimon, Jelenjél meg Világoson!” (Berkesi Sándor: „Tenéked zengek éneket” Gyülekezeti Énekiskola. Debrecen, 1994, 22. o.).

Az ilyen utalások, áthallások és rejtett értelmek hálóként szövik át református kultúránkat, ám mintha egyre többször válna kérdésessé, hogy mik is vagyunk mi ebben a hálóban: a pók vagy a legyek? A saját történetünkből közösen szőtt jelentéshálóról van szó, vagy valami szép és nemes ám tőlünk tulajdonképpen idegen dologról, ami inkább foglyul ejt minket? A szavak századok óta változatlanok, de az értelemadás kontextusai megváltoztak, mi pedig nem reagálunk ezekre a változásokra. Nincs belső diskurzus – amint a Jövőkép Bizottság is megállapította –, nem osztjuk és vitatjuk meg a történeteinket és a kontextusok változását, nem válunk élmény és jelentésközösséggé. Inkább átengedjük másoknak, hogy meghatározzanak bennünket, mi pedig jobbára igazodunk ehhez a meghatározáshoz.

Lényegében: letesszük a fegyvert. 

(Megjelent a Reformátusok Lapja 2014. március 16-i számában.)