Nr. 003 ["Maradj velem, mert..."]

Budapest, Keleti. A legkeletibb. Délutáni szürkület. Szürke emberek, szürke buszok, szürke zaj. Állok meredten, bámulom a villanyrendőr szürkeségbe harsogó pirosát. Mennék át a túlsó oldalra, aztán be a dzsumbujba, mert van ott egy jó pékség, én meg reggel óta nem ettem semmit... Mindjárt vált... Valahol látóterem perifériáján megjelenik valami nehezen azonosítható de feltűnően fehér dolog... már a hangát is hallom... csúszik... mindjárt vált.... felém tart. Áttöri a perifériát... zöld!... oldalra nézek: egy magam korú, jól öltözött, hozzám hasonlóan őszülni kezdő férfi tart felém, lassan, járókerettel. Vonszolja tragédiáját. Szemlátomást akar valamit tőlem. Átverekedték magukat rajtunk. Ideért. Piros... Keresem a tárcám... "Ne haragudjon! Tudna segíteni" (Nem tegez le, máris szeretem...)... belső zseb... "Persze!" "Átjönne velem a túloldalra?" "Természetesen. Mit segítsek, Fogjak valamit....?" "Nem, csak legyen velem, míg átérek." Zöld. Indulunk. Piros. Átértünk.